“A mai rendszer egy beazonosítathatatlan globális hatalomgazdaság cinikus kollaboráns elitek által üzemeltetett helyi diktatúrája, amely minden eddiginél durvábban fosztja ki a világ lokalitásait.”

forrás: Független Újságírók Szövetsége

2007.06.03.

(Bogár László szigetszentmiklósi és pécsi előadása alapján)

“Napjainkban a magyar történelem egyik legkomplikáltabb, legsúlyosabb válsághelyzetét éljük – ha ez nem is látszik a felszínen. A nemzet túlélési esélye még húsz éve is jobb volt, mint ma. Esélyünk sincs a megoldásra, ha nem sikerül egyesíteni a nemzetet. Megtévesztés, megfélemlítés következtében az ország közel fele ma kifosztóit a kisebb rossznak tekinti. Ennek többek között az is oka, hogy a kormányzat az EU tekintélyére hivatkozhat, arra, hogy Brüsszel is a konvergenciaprogram melletti kitartásra bíztatja. Ez így is van, s lesújtó képet fest az európai elitek ítélőképességéről vagy erkölcsi állapotáról: térségünk nyomorát nem ismerve vagy azzal nem törődve sürgetik a társadalmak további kifosztását.

A válság több rétegű: a felszínen a közbeszéd válságaként jelentkezik, alatta a rendszerváltás rendszerének válsága, még mélyebben a nemzet komplex társadalmi újratermelési válsága, s mindezt meghatározza az egész emberiség létválsága. A közbeszéd válsága a szavak egyre súlyosabb polgárháborújaként jelentkezik. Bár az agresszió verbális, szerencsére nem tud közvetlen véres formában megjelenni, tartalmilag mégis polgárháború, melyben alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb elbeszélésmódok vívják ádáz, pusztító csatájukat. Az ország egyik része úgy véli, hogy a másik csupa hülye vagy gazember, és viszont. Mindenki tudja, hogy a destruktív konfliktusokban mindenki veszít, mégsem tudnak kilépni belőle. Pedig a harcokon kicsit felülemelkedve világos, hogy nem mindenki hülye és gazember –, legalábbis egyelőre.

A rendszerváltás rendszere nem ma került válságba; már születésekor elhibázott és hamis volt, alkalmatlan a társadalom felemelésére. Köze sincs az 1990 környékén elhangzott hamis és megvalósulatlan ígéretekhez; a felemelkedésnek éppen az ellenkezője történt. Helyzetünk 1956 óta nem volt ilyen hátrányos; sokkal messzebb állunk a megoldástól, mint a „rendszerváltás” éveiben. Az elmúlt húsz év során soha nem volt, s ebben a szerkezetben nem is lesz piacgazdaság, demokrácia és jogállam. A mai rendszer egy beazonosítathatatlan globális hatalomgazdaság cinikus kollaboráns elitek által üzemeltetett helyi diktatúrája, amely minden eddiginél durvábban fosztja ki a világ lokalitásait. Amit felszabadulásként voltunk hajlamosak átélni, azt valójában a világ rejtett hatalomszerkezete határozta meg. Külső-belső egyezségek következtében a társadalom többsége eleve vesztésre ítéltetett. A verbális polgárháború homályban tartja, hogy a rendszer tökéletesen alkalmatlan a magyar társadalom hosszú távú problémáinak megoldására. Az egymással gyilkos harcot vívó politikai elitcsoportok azért ódzkodnak ezeknek az egyszerű tényeknek a kimondásától, mert ha a rendszerváltás egész rendszerének bukása nyilvánvalóvá válik, az természetszerűen együtt jár a „rendszerváltó” elitek teljes bukásával is. Az elitek ragaszkodnak tévképzeteikhez, hogy a rendszer jó, csak éppen az elit másik része akadályozza annak kibontakozását.

A magyar nemzet komplex társadalmi újratermelési (népesedési, egészségi, nemzedéki szolidaritási) válságának gyökerei immár egy évszázadra nyúlnak vissza. Az emberi élet ezen alapvető tartópilléreinek megroggyanásával, e válság megoldása nélkül szétmállik nemzetünk. Intellektuális, morális, spirituális téren egyaránt pusztító lejtőre kerültünk, egyre távolabb attól, hogy problémáinkat képesek volnánk megoldani. A legtragikusabb, hogy ezen alapvető fontosságú ügyben még a kérdések felvetéséig sem jutottunk el, nemhogy válaszokat találtunk volna. 1918-tól napjainkig négy iszonyú trauma érte nemzetünket (Trianon, a Holokauszt, a szovjet megszállás és 1956), melyek közül egy is túl sok volna. E traumák őszinte feldolgozástól ma messzebb állunk, mint bármikor. Kormányaink a rendszerváltás iszonyatos hazugságait ráterítik e traumákra, s ezt nevezik feldolgozásnak, majd arra ösztönöznek, hogy lépjünk túl rajtuk. Csakhogy a tisztázatlan múlt ott rohad a felszín alatt, s ezen még a közvetlenül érintett nemzedékek kihalása sem segít. A traumák úgy hagyományozódnak tovább, hogy az új nemzedék még csak nem is sejti, hogy pusztító indulatai ezekből származnak. A feldolgozott múlt lehetne a szilárd talaj, amire egy közösség támaszkodhatna. Fennmaradásának záloga, ha tudja honnan (eredetmítosz), hogyan (szenvedéstörténet) és hová (üdvtörténet) tart. Nálunk azonban mindezt betiltották, tönkretették, meghamisították, nevetségessé tették. Nem hagyták, hogy a nemzet elkezdje őszintén feldolgozni traumáit, melyek a mai válság legsúlyosabb, megkerülhetetlen okai.

Immár ötven éve, hogy népesedési lejtőre kerültünk; az utóbbi évtized alatt 420 ezerrel több ember halt meg, mint amennyi született. A „point of no return”, a folyamat visszafordíthatatlanná válása immár karnyújtásnyira van. A végleges összeomlás elkerülésére csak 15 évünk maradt, s a fogyás megállítása így is iszonyú áldozatokat követel. A népesedési és a spirituális válság szorosan összekapcsolódik – úgy látszik, a nemzet nem akarja folytatni az életét. Iszonyú önpusztító stratégiák terjednek, a 35-55 éves férfiak halandósága az 1927-es év szintjén áll. Az „átkosban”, 26 éve, egy 56 éves férfinak a mainál kétszer nagyobb esélye volt nyolcvanadik évének elérésére. 1971-ben még jobb halálozási mutatóink voltak az ausztriainál, ma két és félszer rosszabbak.

A nemzedékek közötti hosszú távú szolidaritási kötelékeknek csak része a nyugdíjrendszer, amely ma szemfényvesztő globális pilótajáték részévé kezd válni. Ami a magánnyugdíj esetében történt, azt most sokkal pusztítóbb formában meg akarják ismételni az egészségbiztosításban is. A „reform” egyetlen célja, hogy a társadalom belső tereiben felhalmozott forrásokat beforgassák a globális pénzügyi rendszerbe, kivéve a pusztulás szélén álló társadalom kezéből a válság megoldására alkalmas utolsó felhalmozási esélyt. A mai trendek alapján 30 év múlva csak akkor nem lesz a mainál alacsonyabb a nyugdíj, ha 75 év lesz a korhatár és 8 helyett 25 százalék a járulék.

Az említett három válságszint az egész emberiség létválságára vezethető vissza. A magát globalizációnak nevező hatalmi szerkezet a profitmaximalizálás érdekében lepusztítja a lokalitásokban a külső természetet (erőforrás-rablógazdálkodás, környezetrombolás) és szétveri a közösségeket: a versenyképességre hivatkozva annyi erőforrást sem hagy számukra, hogy munkaerejüket biztonsággal újratermelhessék. A következményekre való tekintet nélkül igyekszik lebontani a tőke értékesülése előtt álló minden akadályt, az ellene szegülőket akár háború útján is elsöpörné. A globális hatalom minden meghatározó eleme a nemzetállam megsemmisítésére tör, mert az a kifosztás útjában áll. A washingtoni konszenzus „liberalizálj, privatizálj, deregulálj!” hármas követelménye a kontrollálatlanul szaporodó ráksejt világát idézi.

Gazdaság két értelemben sincs Magyarországon. Filozofikus értelemben sincs: amit gazdaságnak neveznek, az csak a természet és ember közötti kommunikációs mód; szakrális gazdálkodás során az ember belső kultúrája alázatosan fordul a külső természethez. De nincs magyar gazdaság konkrétan sem, csak két tucatnyi multinacionális vállalat hatalomgazdasága, amelynek szerepe évi 12 milliárd dollár kiszivattyúzása az országból. 1974-78 között 10 milliárd dollár hitel használt fel Magyarország (részben olyan beruházásokra, mint a Lenin Kohászati Művek, melynek eltakarítása még újabb két milliárdot emészt fel), ám azóta csak kamatra 204 milliárdot fizettünk ki, miközben a kezdeti húszmilliárdos adósság 75 milliárdra nőtt – íme a rendszerváltás eredménye. A kamat kifosztó szerepe nyilvánvaló. Ha Jézus idején valaki 1 dollárt 2 százalékos kamatra lekötött volna, ma Hold nagyságú aranytömb birtokosa lenne. 1988-2008 között a reálbér évente átlagosan 0.7 százalékkal, az összjövedelem 2.5 százalékkal nőtt (az utóbbi Nyugat-Európában is 2.5, így utolérésről szó sem lehet, főként hogy a GDP nem is a miénk), a multik profitja ellenben 23 százalékkal nőtt évente. Ez csak az iszonyatos erőfölénnyel való gátlástalan visszaélés eredménye lehet; és a multik közben még sírnak, hogy agyon vannak adóztatva. A mai „egyensúlyteremtés” a kínai kulturális forradalmat idézi, ahol a kivégzés költségeit behajtották a rokonokon. Eddig, és a jövőben még inkább a kifosztott többséggel fizettetik meg a további kifosztás árát.

Magyarország attól várta problémái megoldását, hogy szolgai módon átveszi a Nyugat formális intézményrendszerét. Azt vártuk, hogy ez majd magától meggyógyítja a roncsolt társadalmat, azonban a helyzet mára minden dimenzióban sokkal súlyosabb, mint 20-40 éve volt. A probléma megoldására minimális esélyt mindennek a fordítottja kínál: a nemzetnek elsőként be kell azonosítania problémáit, s ezekhez keresni megfelelő megoldási módokat. A legnyomasztóbb, hogy erre a diagnózisra máig nem került sor, ellenkezőleg. Tragikomikus jele mindennek a demográfiai vitanapra készült kormányzati sillabusz, amely szerint a koalíció képviselőinek a vitában még a család fogalmának használatától is tartózkodniuk kell.

Az egymillió betelepülő ázsiai ügyében világosan kell látni, hogy népesség-vákuum nem létezik, a hanyatló népek helyére betódul a népesedésre kész, amire esetünkben a kollaboráns elit még rá is játszik. Egy sötét, hamis multikulti szöveg alapján kínál megoldást; végrehajtja a globális parancsot, hogy életrevalóbbra cseréljék a Kárpát-medence lakóit. Kell a hely a globálisan életrevalóbbnak tekintett népességcsoportoknak. Németország nálunk közelebb áll ahhoz, hogy az államalkotó nép kisebbségbe kerüljön. A veszélybe került közösségek végső reménye, hogy a pusztulás fenyegetése talán megnyitja életenergiáikat – ha még vannak ilyenek. Ha a magyar nemzet nem képes mozgósítani életenergiáit, vége. Lehet, hogy a tragédia szabadítja fel a létenergiát, az örvény először lehúz, aztán feldob. Vigasztaló metaforák, várakozások önteljesítő jóslatként segíthetnek. A 3 ezer éves múltra visszavezető nyelv segítő szakrális üzeneteket hordoz magában: egész-séget ép-íteni.

A szakrális Magyarországnak 400 éve vége szakadt, de azóta is voltak bíztató példák, hogy ha a becsületes elitek érzik a felelősségüket, birodalmi függésben is lehet felelősen vezetni az országot. Ezt várnánk csak el az elit azon részétől, amely egyáltalán képes megérteni. Mária Terézia bölcsességére volna csupán szükség: „Etetni is kell a birkát, jó urak, ha nyírni akarjuk”. A lokalitás fohásza: örülünk, kedves globalitás, hogy folyamatosan kifosztasz, s csak arra kérünk, hagyj vissza annyit, hogy megteremthessük hosszú távú kifosztásunk feltételeit.

Mindenekelőtt meg kell érteni, értetni helyzetünket – ez nem reménytelen, az elmúlt években ezen a téren sokat haladtunk. Ezután komplex nemzeti vagyonleltárt kell készíteni a fizikai mellett az ökológiai vagyonról, az emberi (intellektuális, spirituális, egészség-) javakról is. Majd mindezt az egész nemzet elé kell tárni és újra egyesíteni a hamis törésvonalak mentén az egymásnak ugrasztott rész-nemzeteket („csak állunk dermedten, mint két, pisztolyként egymásra fogott magyar”). A lakossági maradványból vissza kellene tudni állítanunk a nemzetet. Már 1989-ben a kerekasztalnál is hosszú távú (25-30 éves) stratégiákat kellett volna felépíteni, de ez ma sem kerülhető el. Le kell cövekelni a nemzetstratégia társadalmi, gazdasági és kulturális pilléreit, melyeket a kormányváltások semmi módon nem változtathatnak meg – még így is csekély az esély a kilábalásra. Ez utópiának hangzik, ám ennél csak az ábrándozóbb, aki azt gondolja, hogy e nélkül is van kijárat a válságból.”

K. I.